Táplálkozásunk alapja a régi Magyarországon

posted in: Cikkek | 0

A Kárpát-medence területét egészen a 18. század végéig nagyjából 2/3 részben erdőségek borították, a maradék területen pedig ártéri gazdálkodás folyt. Tanyákon, pusztákon, vízpartok mentén, az akkori élelmiszerbázisok közvetlen közelében élt az ország lakossága is. Kellőképpen tisztázott tény az úgynevezett erdő- és mezőélés, valamint a halászat jelentősége az akkori táplálkozásban. Az országban a 19. századi nagy vízrendezési munkákig rengeteg a vadvíz, ezernyi tó, zsombék, nádas, morotva és hatalmas erdőségek váltják egymást. A paraszti népesség asztalán is nagy hányadban szerepelnek a halfogásból, gomba- és tojásgyűjtögetésből szerzett ételek. Közvetett demográfiai adatokból és külföldi utazók beszámolóiból emellett arra lehet következtetni, hogy (a gabonafélékkel ellentétében) igen jelentősek az erdő-, mező- és ártérhasználatból származó betevő falatok (hal, vadhús, szürkemarha, mangalica, gombák, hagymák, gyökerek stb). Emellett köziratokból tudjuk, hogy egészen a XIX. század derekáig komoly falupolitikai kérdésnek számított az erdőhasználat, a sertéstartás és a gombaszedés jogának megújítása a földesurakkal.

Hozzáteszem, hogy például a burgonya, mint népélelmezési cikk, szinte ismeretlen az országban (az 1800-as években kezd terjedni, II. József adókedveszményei után)! Ha pedig mindemellett a történelmi földhasználat adatait összevetjük a gabonafélék termesztéséhez szükséges agronómiai feltételekkel, akkor elenyésző volt azoknak a területeknek a nagysága, amin értelme lett volna gabonát termeszteni (voltak persze ilyenek, de nem sok). Erre nem volt társadalmi kényszer sem, hiszen, mint látjuk, voltak bőségesen ételt biztosító erdők, legelők, árterületek elviselő gyümölcsösök, morotvatavak… sorolhatnánk. 150-200 év sem telt el azóta! Ha táplálkozási alapelveket nézünk, a történelmi irodalom többször tisztázta, hogy a magyar nem gabona- és burgonyafaló nép, hanem sokkal inkább halevő, gyűjtögető vagy pásztornép. Az elmúlt 100-150 évben külső hatásra sikerült velünk mindezt elfelejtetni, de eme “felejtés” egészségügyi következményeit egyre nehezebben lehet háttérbe szorítani és figyelmen kívül hagyni őket.

Hogy továbbvigyük a pénteki témát a hazai élelmiszerviszonyok kapcsán… egy kis ízelítő abból, hogy milyen kiváló “élelmiszeripari” tudás és értékek birtokában voltunk és vagyunk (remélhetőleg leszünk is) Mi magyarok.

Például a sertéstenyésztés (mangalicáról beszélünk első sorban) hazánkban egészen a 18. század végéig vad-félvad tartásban zajlott… erre mondhatnánk, hogy ez csak egy dolog… igenám, de állattartó ismereteinket és a magyar sertéstenyésztés akkori erejét jelzi a következő tény:
××× az angol “bacon” (szalonna) szó bizony a magyar “bakonyi” (a Bakonyban legelő sertéscsordák után) szóból ered! Németül ugyanez “bagoner” vagy “bakonier” volt… hogy miért?! Azért, mert a magyar sertéstermékek (elsősorban a szalonna és egyéb zsíráruk) olyan minőséget és presztízst képviseltek ezekben az évszázadokban, hogy az angol vevők szinte kizárólag a legjobb minőségű bakonyi sertésárut rendelték! Akkoriban még a sváb és bajor húsiparos kereskedőkön keresztül… a világpiacon már ekkor jelen voltak a méltán híres magyar húsipari termékek, mint a kolbász, szalámi és nagyon nehezen avasodó, különleges szalonnák, zsiradékok… a Suzuki még sehol, rendben?!

No ezért kellene a továbbiakban nagyon-nagyon erősen támogatni ezeket az értékeket, mert jelenleg nem állunk valami fényesen és mindez engem személy szerint aggodalommal tölt el… nem beszélve arról, hogy a magyar sertéscombból készült, nyersen szárított sonkát vesszük vissza 3szoros áron Spanyolországból…